Amikor Nikola Parov átvette az akárhányadik évi Fonogram-díjat (de lehet, hogy valami mást), azt nyilatkozta, kissé nagyképűen, de azért érthető vehemenciával, a magyar zenei élet erőteljesebb fikázása közben, hogy "mert ebben az országban nem lehet megbukni, itt mindenkinek jár a vastaps". Nézzék el nekem a pongyolaságot, rádióban hallottam, pár évvel ezelőtt, nem tudom törésmentesen kötni ahhoz, amit előtte, meg utána mondott, de ez mindegy is, a fenti mondat azóta is ott motoszkál bennem.
Kelet – a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadság-sóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniség-fragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség (...)
Hamvas Béla: Öt géniusz
Az oktatás szabályozása, a délután négyig tartó kötelező iskola elemi erővel hozta fel a jelenkori Magyarország egyik legsúlyosabb népbetegségét, az un. szabadáság utáni kétségbeesett vágyat. Ha eltekintünk a pártos interpretációktól, akkor az ellenérzés meglepően homogén eloszlást mutat, pártpolitikától függetlenül. Természetesen alátámasztani ezt kutatási eredményekkel nem tudom, de nagyot nem tévedek, abban biztos vagyok. Az átlag Fidesz-szavazó például nem tiltakozik ugyan, de ott a gombóc a torkában, jaj, szegény fiam, mi lesz vele az iskolában.
A magyar néplélekben ugyanakkor ott tombol a jobb, szebb élet iránti sóvárgás is. Egy tetszőleges magyar ember álmaiban szépen nyírt osztrák havasi legelők jelennek meg, nem parlagfüvesen hagyott, illegális sittlerakónak használt Budapest környéki dombok. Kutyaszaros utcák helyett a zürichi belvárosról álmodik, ahol "enni lehet a földről", és a zürichiek jelentős százaléka nyáron mezítláb közlekedik anélkül, hogy koszos lenne a talpa. Ámulva meséli, hogy X országban ha valaki rossz helyre parkol, azonnal elszállítják. Sorolhatnám a különböző területeket, amelyekben Magyarország szerine nem jó. Sőt, rossz.