Kelet – a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadság-sóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniség-fragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség (...)
Hamvas Béla: Öt géniusz

Az oktatás szabályozása, a délután négyig tartó kötelező iskola elemi erővel hozta fel a jelenkori Magyarország egyik legsúlyosabb népbetegségét, az un. szabadáság utáni kétségbeesett vágyat. Ha eltekintünk a pártos interpretációktól, akkor az ellenérzés meglepően homogén eloszlást mutat, pártpolitikától függetlenül. Természetesen alátámasztani ezt kutatási eredményekkel nem tudom, de nagyot nem tévedek, abban biztos vagyok. Az átlag Fidesz-szavazó például nem tiltakozik ugyan, de ott a gombóc a torkában, jaj, szegény fiam, mi lesz vele az iskolában.

A magyar néplélekben ugyanakkor ott tombol a jobb, szebb élet iránti sóvárgás is. Egy tetszőleges magyar ember álmaiban szépen nyírt osztrák havasi legelők jelennek meg, nem parlagfüvesen hagyott, illegális sittlerakónak használt Budapest környéki dombok. Kutyaszaros utcák helyett a zürichi belvárosról álmodik, ahol "enni lehet a földről", és a zürichiek jelentős százaléka nyáron mezítláb közlekedik anélkül, hogy koszos lenne a talpa. Ámulva meséli, hogy X országban ha valaki rossz helyre parkol, azonnal elszállítják. Sorolhatnám a különböző területeket, amelyekben Magyarország szerine nem jó. Sőt, rossz. 

A fenti két bekezdés között mélyre ható ellentmondás húzódik. Szabadságot, mindenáron, és rendet, de azonnal, ez is lehetne a modern Magyarország mottója. Ez az ország ugyanis elhitte, hogy van teljes szabadság, korlátok nélküli, igény szerinti önérdek, és ezzel együtt jólét, rend, életminőség. 

Hát, az a rossz hír, hogy nincs.

Ez nem azt jelenti, hogy a svájciak például nem szabadok. De, azok, viszont ha valaki este tíz után hangoskodik, arra kihívják a rendőrt. Rettenetes mennyiségű traffipax van, vasárnap nem nyithatnak ki a boltok, hó tizedikéig tilos gombát szedni, autópályán százhúsz a sebességkorlát, ha valamely szabályt áthágsz, rádszólnak a többiek, akár az utcán is. Az amúgy kötelező oviban deklaráltan fegyelemre tanítják a gyerekeket, kiscsoportban még csak heti egyszer kell délután négyig maradni, nagycsoportban heti kétszer, és ez így növekszik egészen a heti négyig, később a heti ötig - ez csak egy pár kiragadott példa, rettenetes mennyiségű szabály van, egy mai magyar ember számára elképzelhetetlenül sok. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy társadalmi fegyelemezttség, önként vállalt szabadság-feladás mellett egyből szárba szökken az életminőség, inkább az az igaz állítás, hogy ezek nélkül nincs jólét. A naív magyar szabadság-vágy tárgya tehát kizárja a rendet.

Erős szavak, ugye? Pedig sajnos, ez a helyzet. Nem akkor lesz rend, amikor a kormány rendet tesz, hanem amikor mindenki maga betartja a szabályokat. Nem akkor lesz a társadalom számára hasznos a gyerek, amikor különórára járatja a szülő, és csakazértis elhozza az iskolából délután kettőkor, hanem amikor a társadalom viszonyítási pontjait hajlandó elfogadni, jelen esetben például a négy óráig tartó iskolát. Közvetve mindenki, aki megpróbálja a gyerekét kihúzni a négyig tartó iskola kötelező mivolta alól, magával tol ki, hiszen a szabálykerülésre szocializálja a gyerekét, a következő generációt, és ezzel elérhetetlen távolba tolja a rend lehetőségét Magyarországon. 

"Magyarországon óriási az eltérés az értékelvárások és a valóság megélése között. Az előbb említettem, hogy a magyarok döntő többsége egyszerre mondja, hogy nem szabad adót csalni, és hogy rákényszerül arra." - mondta Kopp Mária egy interjúban. Én tovább mennék, ha nem kényszerül rá, akkor is adót csal, mert a szabályokat nem éri meg betartani. Úgy en bloc. E szerint él, és egyben ettől szenved, és nem ismeri fel, hogy mennyire összefügg a kettő. 

Visszakanyarodva az eredeti felvetésre: nyilván fontos lenne a minőség, azaz, hogy mivel és milyen minőségben töltik el a gyerekek az időt délután négyig. Jelen pillanatban azonban nem ez a kérdés. Nem az a lényeg, hogy Hoffman Rózsa idióta-e (sanszos), vagy hogy jó-e délután négyig iskolában maradni (nem jó, de nem is rossz különösebben), esetleg hogy mivel tölti pontosan az idejét, hanem az, hogy társadalomként, együtt be tudunk-e tartani végre egy szabályt. És ez a szabály azért fontosabb, mint pl. az adócsalás, mert ezen keresztül alapvetően határozzuk meg a gyerekeink világfelfogását, így saját jövőnket. És különben is, ahogy Szókratész mondta, mielőtt megitta a rá a bíróság által igazságtalanul kirótt halálos mérget, hogy a törvény ellen lázadni nem szabad, a rossz törvényt is meg kell tartani. Ha érthető, mire gondolok.

A délután négyig tartó iskola nem egy rossz szabály, amit nem kell betartani, hanem egy lehetőség.