Amikor Nikola Parov átvette az akárhányadik évi Fonogram-díjat (de lehet, hogy valami mást), azt nyilatkozta, kissé nagyképűen, de azért érthető vehemenciával, a magyar zenei élet erőteljesebb fikázása közben, hogy "mert ebben az országban nem lehet megbukni, itt mindenkinek jár a vastaps". Nézzék el nekem a pongyolaságot, rádióban hallottam, pár évvel ezelőtt, nem tudom törésmentesen kötni ahhoz, amit előtte, meg utána mondott, de ez mindegy is, a fenti mondat azóta is ott motoszkál bennem.
A világ nagy igazságait nem lehet körmondatokban előadni, a rövid, frappáns beköpések meg pontatlanok, és általánosítók. Kivéve, amikor nem, és ez a mondat szerintem ilyen. Nikola Parov Magyarországon él, de bolgár. Mindig is az lesz, és ez nem baj, sőt, egy olyan ember esetében, aki ennyire jól ápolja saját nemzeti identitását, sőt, azt sikeresen integrálja a magyar népi kültúrával, ez kifejezetten előny. Mint szinte mindig, az ilyen kint is, bent is állapot képes Magyarországról olyan képet alkotni, amelyet a teljesen bent és a teljesen kint nézőpont nem. Hogy ez mennyire érvényes, az kérdés, nézzünk a mélyére.
Nyilván, aki nem zenész, színész vagy táncos, esetleg nem jár színházba, koncertre, táncelőadásra, nem feltétlenül érti, hogy miről van szó: hadd magyarázzam hát meg. A magyar közönség udvariasan tapsol mindenkinek, akit színpadon lát. Lehet, hogy nem tetszik neki, nem jó, de a taps ezzel nincs összefüggésben. A taps mennyisége azzal van összefüggésben, hogy a többiek mennyire ismerik el, mennyire fontos helyen lép fel, és hogy a tapsoló mennyire udvarias. Igen, udvarias. A magyar közönség ugyanis nagyon udvarias. Nem annyira udvarias, mint egy angol, viszont feleannyira őszinte. Az angol még az udvariasságában és véleményének megvallása fölött érzett mélységes zavarában is őszintébb, mint a magyar közönség. Persze, ez nem volt mindig így, csak amióta a kultúra területén a magyar állam a legfontosabb beszállító.
Mint az nyilvánvaló, 1990 előtt a piac fel volt osztva. A táncot nem ismerem, de a színházat Major Tamás és Molnár Gál Péter tartott a kezében, a könnyűzenét Erdős Péter és részben Bors Jenő uralták. Ezek az emberek viszonylag jó ízléssel rendelkeztek, illetve ha valamit nem értettek, elég okosak voltak, hogy ráérezzenek, a közönségnek mi a fontos, illetve meddig mehetnek el a közízlés formálásában. Emellett ezek az emberek a rendszer tökéletes kiszolgálói voltak, Major Tamás magától, Erdős is magától, MGP-t talán megzsarolták, satöbbi. Mindegy is, ez a lényegen nem sokat változtat: tehetséges és viszonylag jó ízlésű emberek szolgáltatták a kultúrát a Nép számára. A nép ezért nem fizetett, beleszólása nem sok volt, de amúgy is megkötötte a maga fausti egyezségét a hatalommal valamikor 1957 és 1965 között: én nem ugrálok, te nem baszogatsz. Én udvariasan tapsolok az előadás végén, cserébe te rendezel nekem koncertet.
Ehhez hozzájött egy csomó dolog 1990 után. A baloldal pénzzel etetésen alapuló kulturális klientúra-építése, az egyeduralkodó sztárcsinálási reflexek túlélése a színház-kritikában (vö. Csáki Judit és Pintér Béla esete). A könnyűzene eleve lenézett volt magasabb kultúrkörökben, ezért jórészt hagyták ebek harmincadjára, illetve ugyanúgy etették a hű embereket, mint a független (= 95%-ban amatőr) színházakat. Érdemes lenne tényfeltárni a Gödör Klub és az A38 szerepét ebben a folyamatban: az előzőt Müller Péter Sziámi és köre gründolta össze, és iszonyatos pénzeken tartotta életben a főváros (parkolópénzek, stb.). Az utóbbi Mesterházy Ernő (Demszky-tanácsadó) és köre rakta össze, Közgép, Strabag, stb. támogatásból. Bizonyítani nem tudok semmit, a paranoid következtetéseket viszont le lehet vonni. Ami tény, ezek az intézmények életben tartottak egy olyan előadói kört és egy olyan szellemiséget, amelynek esélye nem lett volna enélkül. A hetvenes-nyolcvanas évek zenekiadásából másik leszakadó tömb a népzene, erre a folk-maffia tette rá a kezét. A fesztiválokat elvitte a Gerendai meg a Müller (vö. Gödör), és az ő ízlésviláguk. Aztán bejött a képbe a Volt, amelyik az ellenpont, most ők kapták meg a Gödör (mostmár Akvárium) klubot.
A fenti rövid tényfeltárásnak egy célja van, bizonyítani azt, hogy Magyarországon nem lehet egy produkció minőségével sikeresnek lenni. Magyarországon a sikernek szinte egyetlen záloga van: tartozni valahova, ahol pénz van. Ez önmagában nem lenne baj (illetve de, de ez messzire vezet), viszont a közönség megszokta, hogy az ő tapsának, vagy taps-megvonásának semmi súlya nincs. Elmegy a Gödörbe, dohog egy kicsit, hogy már megint a Balaton játszik, megiszik egy sört, és azt hiszi, ez így megy. Illetve megszokja, hogy nincs ráhatással, milyen zenét hallgat, igaz, ezért tőle nem is kérnek belépőt, így aztán a zene megszűnik érdeklődésének középpontjában állni. Udvariasan tapsol. Ezt kapja.
Ez a folyamat gyakorlatilag tönkretette az egész magyar könnyűzenei kultúrát, a színházit is részben, túlképzett zenészek és színészek lődörögnek anélkül, hogy tudnák, mennyit érnek, sőt, fingjuk nincs, mit jelent sikeres zenésznek lenni (nem sokat játszó, sikeres). Nincs visszajelzés, nincs siker, nincs bukás, csak helyezkedés, és az automatikus taps. Az emberek, a közönség tanácstalanul bámulják a színpadot, képtelenül arra, hogy eldöntsék, ez most jó-e, vagy rossz? Nem tudnak visszajelezni, nem tudják, hogyan, mikor, és miért, és nem érzik, hogy ennek van-e értelme egyáltalán. Túrhatnék most felméréseket (nem teszem), hogy a valós teljesítmény elismerése, a minket érintő folyamatok befolyásolásának képessége mennyire járul hozzá az emberi boldogsághoz, illetve hogy mennyire boldog egy totálamatőr, aki azt hiszi, hogy tehetséges, pedig csak konjunktúra-lovag, illetve mennyire örömteli a meg nem értett művész élete, aki azt hiszi, hogy tehetséges, csak nem tud érvényesülni ... Ez a káosz maga, a feje tetejére állított világ. Nyilván, nem vagyok naiv, mindenhol van kontraszelekció, de nem minden áron, és nem ilyen mértékben. Nem mindenhol jár a feltétel nélküli vastaps.
És ez a társadalom, illetve annak egyes szellemi nagyjai most Európában elsőként be akarják vezetni az alapjövedelmet. Hogy mennének el a redvás picsába. A redvás, büdös, tripperes picsába.
